Voltak olyan pillanataim, hogy hittem minden olyan jelenségben, ami nem is biztos, hogy valódi. Aztán a másik pillanatban kinevettem saját magam. A harmadikban pedig nem érdekelt. És elölről, ugyanígy. Persze nem mindig. Akárhányszor felkeltem, az egyetlen alvótársam, egy maci képében, ölelgetve húztam magamhoz és néztem magam elé. Majd fordultam egyet és a plafonra meredtem. Az esetek többségében mindig oldalt fekve találom magam, összegömbölyödve, úgy, ahogy elalszom. Ez volt ugyanígy, annyi különbséggel, hogy a plüss maci nem volt a közelemben.
Az emberben mindig megfogalmazódik az a kérdés, hogy mi lett volna ha… A magam részéről csak annyit kérdeznék; mi lett volna, ha annak idején édesanyám elvetet? Biztos nem történt volna minden úgy, mint most.
Érdekesnek találom saját magam, ami az elején szórakoztató volt, most viszont borzasztóan idegesít. Gyűlölöm, ha a figyelem középpontjába taszítanak akár mások, akár saját magam; nekem tökéletes, ha a háttérbe szorulok. Talán ezért sem zavar, ha az emberek manapság levegőnek néznek. Mikor már úgy éreztem, végleg el is tűnhetnék a világból, az utcán nekem jött egy gyerek; és abban a pillanatban kirázódtam a gondolataimból. A kicsi halk, cincogó hangja, amivel bocsánatot kért, majd édesanyjához szaladt pedig teljesen felébresztett, mielőtt még a depresszióba ringatnám magam. Mindig van valami vagy valaki, aki ha bár nem mutatja magát, de abba az irányba terel, ahol mást sem találok, csak mosolygó, gond nélküli embereket. Kicsit kiakaszt, sőt mondhatom azt, hogy követelem a nekem kijárt magányt… Ami persze mindig ott van, csak végre észre kéne venni.
Mintha magamat sajnáltatnám, ez szánalmas…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése