Lesz-e... ?

Jelentem: hatalmas fájdalmaim vannak.

Még hozzá olyanok, amit már nem bírok elviselni. Hajnali három óra negyven perc, péntek, 2010 szilveszter napja... lesz.

Sok minden történt ebben az évben: tizenhat éves lettem, új emberekkel ismerkedtem meg, találkozhattam Hinával és Chibivel is. Ha jobban belegondolok, sok élményem volt - többek közt halálosan unalmasak is.... próbálok visszaemlékezni, mit érdemes az emlékezetembe vésni, de egyszerűen... nem látok semmit. Nem látom a múltat, amiben boldog (is) voltam, meg nem is. Nem látom azt a múltat, amiben oly sok baromságot követtem el... nem látom az életemet. Csak érzek. Érzem, hogy jó volt, nagyon is, és épp oly hihetetlen, hogy ugrottunk egy újabb évet.

A gitárvirtuóz iránti fájdalmam növekedett; olyannyira, hogy Chibi agyára is mentem vele, nem is egyszer (szerintem). Már ő maga is azt mondja, hogy szívesen segítene, de az a bökkenő, hogy nem tud. És ami a legmeglepőbb; én sem magamon.

Milyen jó lenne eltűnni, alapos csonkításokon átesni és úgy visszatérni ebbe a visszataszító világba, hogy senki iránt nem érzek mélyebb kötődést!

Ez egy kívánság lenne...? Remélem, hogy 2011 alatt... ami nem kevés napból áll, jelentős változásokon megyek keresztül... lelkileg.


Mazoista lennék; szeretem, ha kínozzák a lelkiismeretem, hogy aztán az ismeretlen halálról ábrándozzak? Ezt tenném... legszívesebben ezt szeretném?

Hiszem... próbálok hinni, hogy van mellettem valaki, aki szeret - tiszta szívéből - és megvéd. Hiszem, hogy az angyal, akit Isten küldött mellém, hisz bennem és a képességeimben; hiszi és tudja, hogy képes vagyok elengedni azt a személyt... akivel oly sokszor bűnözök legmerészebb, legtitkosabb vágyaimban, álmaimban. Hogy ezt a... "betegséget" végre magam után hagyjam... és a való életbe taszítsam magam; ábrándok, tévhitek és álmok helyett!

Az újévet magabiztosan akarom kezdeni, hogy előre tudjam... képes vagyok-e szembenézni azzal az emberrel, akiért én szenvedek. Azzal az emberrel, akit úgy szeretek... akivel álmaimban együtt vonaglunk a kéj hullámai közt. Aki érezteti velem, hogy hazudva szeret. Lesz-e bátorságom... ránézni és azt mondani: "Sosem szerettem!" ?

Egyre rosszabb

A pillantásodért haldoklom... Igen, már csakis azért. Sikerült olyan felnőttesen gondolkodnom, hogy eljussak arra a pontra; neki családja van és hiába a sok rossz hír a párról, Miyavi boldog... nem kényszerítették házasságra, csak mert egy egy éjszakás kalandjából felcsinálta az énekesnőt. Ez mind csak tévhit volt...
Őrlődöm: menjek vagy ne menjek? Meg tudnék bolondulni. Annyi minden kavarog bennem a kósza gondolatokról ne is beszéljünk!
Nem sokat tudok ide írni... szerintem egy kép megold mindent, ami ezzel kapcsolatos. Nincs helyem az életében! Soha nem is lesz!

A nővéremet beutalták a kórházba. Két napja hidegrázás kínozza. Az éjjel hirtelen elkapott rohammal egy negyven fokos láz is kialakult. Az ügyelet nem tudott vele mit csinálni; ölbe tett kézzel nézték, ahogy zokog. Az én huszonnyolc éves nővérem zokog.
A háziorvosnak volt esze, attól eltekintve, hogy mindent a depresszióra fog. Sajnos én is hozzá tartozom, így ha erős fejfájással és hányingerrel jelentkezem nála, a lelki problémáimra fogja: örökös recept: ne stresszeljek!

Pont, mikor a karácsony a nyakunkon van... mintha visszatekintettem volna a múltba; csak épp magamat látom, amint infúziós csövekkel körbevéve fekszem az ágyon, halálra vált arccal. Mint akiben már nincs élet... Velem előfordulhat, de ne a nővéremmel!

Disappointment...

Voltak olyan pillanataim, hogy hittem minden olyan jelenségben, ami nem is biztos, hogy valódi. Aztán a másik pillanatban kinevettem saját magam. A harmadikban pedig nem érdekelt. És elölről, ugyanígy. Persze nem mindig. Akárhányszor felkeltem, az egyetlen alvótársam, egy maci képében, ölelgetve húztam magamhoz és néztem magam elé. Majd fordultam egyet és a plafonra meredtem. Az esetek többségében mindig oldalt fekve találom magam, összegömbölyödve, úgy, ahogy elalszom. Ez volt ugyanígy, annyi különbséggel, hogy a plüss maci nem volt a közelemben.

Az emberben mindig megfogalmazódik az a kérdés, hogy mi lett volna ha… A magam részéről csak annyit kérdeznék; mi lett volna, ha annak idején édesanyám elvetet? Biztos nem történt volna minden úgy, mint most.

Érdekesnek találom saját magam, ami az elején szórakoztató volt, most viszont borzasztóan idegesít. Gyűlölöm, ha a figyelem középpontjába taszítanak akár mások, akár saját magam; nekem tökéletes, ha a háttérbe szorulok. Talán ezért sem zavar, ha az emberek manapság levegőnek néznek. Mikor már úgy éreztem, végleg el is tűnhetnék a világból, az utcán nekem jött egy gyerek; és abban a pillanatban kirázódtam a gondolataimból. A kicsi halk, cincogó hangja, amivel bocsánatot kért, majd édesanyjához szaladt pedig teljesen felébresztett, mielőtt még a depresszióba ringatnám magam. Mindig van valami vagy valaki, aki ha bár nem mutatja magát, de abba az irányba terel, ahol mást sem találok, csak mosolygó, gond nélküli embereket. Kicsit kiakaszt, sőt mondhatom azt, hogy követelem a nekem kijárt magányt… Ami persze mindig ott van, csak végre észre kéne venni.
Mintha magamat sajnáltatnám, ez szánalmas…

.-.

Bárcsak visszatekerhetném az időt... azt az időt, amit régen ugyanúgy utáltam, mint ma a mostanit...

Csak egyedül akarok lenni... Hogy gondolkodni tudjak. Kint. A hidegben. Csakis egyedül.

Fain *__*

Kaze fukanu hanazono kusari hajimeru

fureta te mo sono rasen wo egaku

Samayoeru inochi no nageki kaze yo "kumo wo saki terase"

koe wo kagiri utau

Sono me wo fusagazu utsuse yuganda sekai wo

gareki ni utare kusari yuku hibi omae no nozomi wo uragiru

Kaze fukanu hanazono oyogu shinohai

okashite iku sono mune he to fukaku

Ubawareta gisei wa sora ni tsuchi he kaeri furare... oh

Sono me wo mihiraki utsuse nozonda sekai ka?

daichi ni uneri sora he sakebi honoo ni dakareta nageki wo

Sono me wo fusagazu utsuse yuganda sekai wo

gareki ni utare kusari yuku hibi omae no tamashii he to shirusareru

Lalala...

chained... buried... it's your stained soul...

your stained soul...

Eto...

Lo toishiide tsukure, tsukure, tsukure, lo toishiide tsukure, my feel Lady.

Tetstohana Gere tsukure, tsukure, tsukure, tetstohana gere tsukure, my feel Lady.

Éééés lenyugodtam... legalábbis addig, míg anyám rá nem kérdezett, 'mi van az Andival?' Há mit tudjam én...?

Na, voltunk ma Miskolcon és letudtuk a vizsgát... sajnos tudok összevonni, kivonni, szorozni az osztásnál meg már elfáradt az agyam és az ő szavukkal éljek: elfelejtettem hogy kell osztani. Nem baj, van számológép...
Aztán beugrottunk a tescoba, anya kinézett egy érintőképernyős mobilt, amit szándékozik megvenni nekem. Nem enyhén fagytam oda a betonhoz... na meg az üvegablakhoz, ami mögött ott volt az a csodás készülék.

Aztán... hazaértünk, kipakoltunk és most itt ülök. De nem sokáig, mert majd Hanna számít rám. A kis gyönyörűség! ^^

U.I.: Chibi, kitartást! Yoshaaaa~! (≧∀≦)

Az igazság

Igen, az emberek sokszor féltékenyek és a jó cselekedetek között van egy pár rossz is. Rájöttem, hogy én is más vagyok, mint amilyennek akartam lenni. Amilyenre akartam magam erőszakolni; úgy tűnik nem megy.

Ne haragudj, Chibi, de már tényleg kezd elszakadni a húr, egy bizonyos Kiyoko nevezetű személy miatt. Is.

Kihasználom az embereket, nem is enyhén. Bunkó vagyok, cinikus és ezzel el is érem, hogy ha az emberek megismernek utána olyan gyűlöletet érezzenek irántam, hogy a szeretetnek nevezett nyavalyával kitörölhetem a seggem.
Erre biztos azt mondjátok, hogy nincs igazam, csak mert sajnáltatni akarom saját magam, de nem. Sok minden megváltozott, mióta nem beszéltem Kiyokoval és úgy érzem, egyre rosszabb ez az egész.

Még keményebb fogyókúrára fogtam magam és olyan szinten kezdtem el tanulni, mintha a halál lenne érte a büntetés. Nem is... inkább a halál lenne a nyeremény. És én azért küzdök...

Elég szánalomra méltó egy hasonlat nem igaz? Még jobban el lettem zárva az engem körülvevő valóságtól. Érdekes módon... kezdem unni.

Sosem volt nagy baráti társaságom, nem is voltam népszerű sosem;amolyan tipikus fekete bárány szerep nekem jutott, mert nem volt más balek, akit könnyen át lehetett vágni. Most valahogy fordult a kocka és én vágok át embereket. Akkoriban belegondoltam ez miért jó és ez van most is. Miért is csinálom? Fogalmam sincs... egyszerűen csak hiányzik az, hogy újra genyó lehessek...

Chibi... Kurvára unom, hogy folyton fel kell nyalábolni a földről, mert újra és újra összeesem. Unom már, hogy segítő kézre van szükségem a nap huszonnégy órájában, heteken, hónapokon keresztül. Legnagyobb sajnálatomra pont Ő miatta szakadt meg kis híjján a kapcsolat köztünk. Én ezt nem akarom. Nagyon szeretlek és te vagy a legjobb barátnőm, akit valaha így nevezhettem, szerethettem, mint nővér és tisztelem is. Nagyon! Nem akarok olyanná válni, mint... mint Hina. Kimondom nem érdekel. Semmi sem érdekel...

Csak legyen már vége.

Gyúljon már ki az a kibaszott fény, hagyjon ki a szívem, szoruljon el a légcsövem, de ha kell kötelet akasztok a nyakamra, mert ami itthon, online és a suliban történik... képtelen vagyok soron követni.

Talán véget ért egy barátság, de jön majd egy újabb? Vagy ez sem volt barátság...? Én már nem tudok semmit...

Az emberek engem is kihasználnak...!

?

Azt se tudom, hol áll a fejem. Vannak gondjaim. Kisebb - nagyobb, de van. Igen, még egy tizenhét évesek is lehetnek problémái, ha nem is olyan súlyosak, mint a szüleimnek. Még a sajátomat sem tudom megoldani, mi lesz később? És mi lesz azokkal, akiknek segíteni akarok? Pedig igen hasonló problémánk van...

Először is kezdem azzal a pitiáner problémával, hogy egy ideje nem mentem el körmöshöz, így az ujjaim végén beszakadt, eltöredezett, besárgult körmök virítanak. Az elszíneződés a körömerősítő okozta. Nem is arról van szó, hogy minden harmadik hétbe mennék, mert ronda a körmöm, egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy megérdemlem.

A másik problémám pedig az, hogy mennyire le vagyok maradva. A tinédzserek többsége már mind azzal küszködnek, hogyan éljék túl a szakítást, mitévők legyenek a párjuk problémáival kapcsolatban, egyenlő beosztással törődjenek a barátaival és a barátjával is. Nekem a legnagyobb problémám az, hogyan árnyékoljam meg az emberi borda szerkezetét, ha a fény jobb oldalról torzít a képbe. Nem tudom ez normális e az ilyen korú lányoknál, de ha nem, én mégis büszkén kihúzom magam; elmondhatom magamról, hogy kivétel vagyok... Ennyi örömöm lehet ebben.

Viszont ott a kirekesztség és az, hogy lassan engem is aggaszt, miért nem környékeznek meg a fiúk. Elvileg később fognak észre venni... vagy akkor se... Nem fogok megváltozni valaki kedvéért!

Inkább zárdába kéne vonulnom? :S



Nem, az még odébb van.

Változás...

Na igen. Voltam olyan okos, hogy elcsesszem a másik blogomat. Remélem nem lep meg senkit, mert végtére is én mindig szerencsétlen vagyok... Nem is értem, hogy maradok életben ebben a világban, na mindegy.

A címet a régire váltottam, azt pedig átírtam erre. Na ez értelmes volt, de nézzétek el nekem; fáradt vagyok és beteg.

Azt sajnálom, hogy voltak, akik követték a blogomat és feliratkoztak rá. Remélem ide is fel fognak iratkozni, mert tényleg sokat jelent nekem ez az egész.

De ha már az ilyen unalmas, hétköznapi életemet követitek ( már aki ), akkor nem is csodálkoznék rajta, ha ezentúl fel se jönnétek.


Na mindegy. Most elvonulok kockulni, emózni egyet. Adig is csodáljátok meg a mi kis kertünket...:

Beautiful...

Nagyon aranyos...

Mandy...

Tudom, nyálas, de elmondhatom magamról, hogy jrock mellett képes vagyok ilyen is lenni...!Egy ideje ezen a dalon élek... Nem tudok róla lemondani, leszokni, vagy megállni, hogy ne hallgassam meg újra. Olyan, mintha lenne számomra egy mondanivalója, holott a dalszövege igencsak hétköznapi szerelem-vers.

Tudom, egy idő után meg fogom unni, de csak akkor, ha kívülről is fogom tudni a szövegét... De addig is...